Egy ongai nem felejt...

 
„Egy órával később már Ongán vagyunk, egy ötezres lélekszámú településen, amely abszolút nem híres semmiről.”
(Falusy Zsigmond, Index;
fotó: Bődey János)
 

„Szerencsésen felérkezvén jul. 1. napján Ongára Puky barátommal, 5-én Ragályra mentünk, Ragályi Gedeon urat, a Gömör vármegye vicenótáriusát, mint régi jó barátunkat meglátogatni, aki azt a szívességet cselekedte velünk, hogy maga kocsiján és kőltségin elvitt Agtelekre, a híres Baradla nevű barlangnak megvizsgálására.
Onga, 19. jul. 1801.”

(Csokonai Vitéz Mihály Levele Anyjának (részlet)
Cs. V. M Munkái 2., Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1987, 432.)

A találatért Mándoki Györgyöt illeti köszönet.

 
„Miután Károlyitól elváltam, csak udvari hadaim maradtak mellettem, azokkal vonultam vissza a Sajó folyó mellé és Ongánál szállottam velük táborba, ahol a Hernád Bársonyos nevezetű, nagyon mocsaras ága torkollik a folyóba.”

(II. Rákóczi Ferenc Emlékiratai. A magyarországi háborúról, 1703-tól annak végéig, fordította: Vas István, Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1979, 229.)

A találatért Papp Dénest illeti köszönet.
 

 
— A tiszteleten túl a túlvilág a halottak dolga. Van elég bajunk anélkül is.
— És ha meghalt egy egész falu?
— Az emberek mind?
— Nem, az emberek élnek, a falu halt meg.
— A házaival együtt?
— Éjfélkor ledőlt az összes kémény, egy perc múlva újra álltak.
— Valami változott?
— Nem úgy tűnik.
— Akkor meg miért zavar?

Városi vagyok. Egyetlen mentségem arra, hogy miért eszem kanállal a spagettit, miért harapom és nem töröm a kenyeret, miért törlöm a pólómba a kezemet, nincsen többé. Nem lényeges igazából. A kátyúk megmaradtak, nem lett kevesebb bicikli a kocsma előtt, és még mindig trágyaszagot hoz a szél.
 

 
Az alábbi két képet Nagy Dettitől kaptam, március 15-én készítette őket Budapesten — azt nem tudta megmondani, melyik tüntetés résztvevőihez csatlakoztak földijeim, de ha tippelnem kellene…

Szerencsére nem kell.

 
Soha nem értettem, hogy másoknak miért furcsa név az Onga. Soha nem értettem, hol kezdődik az a bizonyos O, és meddig nyújtózik az a. A szobám, a házunk, az udvar, a vermek. Néha még most is elveszek a határvonalak között. Ilyenkor megijedek mindenkitől, aki szintén ongai. Mintha elvennék tőlem, levágnának egy darabot valami képzelt szabadságból. Zavar, hogy nem csak az enyém, hogy más is elképzeli. Illetve, hogy nem képzelik el, hanem tudják, hogy egy nagyközség Miskolcról keletre, tudják, hogy van. De hát mi is Onga, ha nem ez? Egy új-zélandi cég. Egy település Gabonban, körzete legnagyobb városa Japánban, egy patak ugyanott.

És szerintem? A bal lator.
 

 
Sokat gondolkodtam azon, hogy mi történik este Miskolc és Onga között. Ahogy a busz elmegy az áthúzott Miskolc-tábla mellett, hirtelen lekapcsolja a sofőr a belső világítást, és kintről is elfogynak a fények. Olyankor leteszem a könyvem, és nekidőlök az üvegnek. Nincs senki a buszon talán, és az ablakon túl se tűnne olyan egyenesnek a tér, ha nem haladna el mellettünk néhány autó.

Tulajdonképpen mindegy is, tudni elég, hogy van. Még inkább: kell, hogy legyen. Körvonalain belül átrendeződhetnek az emberek, át mernek rendeződni a homályban. A Városház tér karácsonyi giccsparádéját csodálóból a falusi egyszerűségbe. Időt hagynak, hogy tudj örülni annak a négy hullócsilagnak, amit először észreveszel, azoknak az alig világló karácsonyfáknak, rénszarvasoknak a villanypóznákon. Mert ünnep van, és legalább ilyenkor legyen valami jó. Családok együtt, és örülni annak, hogy futotta valamire, legalább arra, hogy idáig eljöttünk.

De azért valami mégis más. Összebújik a világ, mert félti a seggét a leghosszabb éjszakán.
 

 
Mint Onga hivatalos honlapjának fotógalériájában is láthatjuk, a nagyközség immár nemcsak hogy Trianon-emlékművel bír, de azzal egy napon avatták fel a rovásírásos helységnévtáblákat is — nincs is ezzel semmi gond, pláne egy olyan településen, ahol Árpád-sávos zászlót lenget a szél a Tüzép-telep zászlórúdján. Valahogy mégsem hagy nyugodni a dolog; ezek a történelmi emlékezet hamis, vagy legalábbis jócskán eltorzított, használatukat tekintve nem kis változáson végigment objektumai (és segédegyenesei), konkrétan mai használati értékük zavar.

Trianon, Árpád-sáv, rovásírás: a hazai szélsőjobboldali gondolkodás fundamentumai ezek (néhány más alapelemmel együtt, melyeket a jó ízlés nevében inkább nem sorolnék most elő), s egy egész operett-történelem (értsd: sérelmi politizálás, lila ködös aranykor-mítoszok, fals eredetmondák, ősi kultúrfölény vizionálása) épül rájuk — olykor minden végleten túllőve (és legyen elég csak megemlíteni Friedrich Klára és Szakács Gábor „tanulmányát”, mely néhány különböző, egymással nehezen összhangba hozható rovásírásos leletből vezeti le a Kárpát-medencei magyar kultúra ősiségét 6-7 ezer évre visszamenően, „amelynek során Közép-Európa legjelentősebb újkőkori és rézkori kultúráit hoztuk létre”, sőt e leleteket tekintik a „szkíta–hun–avar–magyar folytonosság” bizonyítéknak is; illetve ad absurdum Grespik László kijelentéseit „a magyar elme, lélek, szellem kivételes volta, kozmikus származása, a magyarok »beválasztottsága«” témájában a kilencszer csavarodó DNS-sel együtt).

Miközben a mi „ősi” Árpád-sávos jelképünk jó esetben is a 12. század végén jelent meg először: Imre király aragóniai felesége családi címerének függőleges osztású vörös-arany pajzsmezőjének magyar párjaként választotta a vízszintes vörös-ezüst sávokat — azaz nemhogy a honfoglaló Árpádhoz, de sem az államalapító Szent Istvánhoz, sem pedig az Árpád-ház uralkodásának első két évszázadához nincs köze. Persze a szimbólumok bárki kezén bármivé alakulhatnak, de mégiscsak beszédes az, hogy az Árpád-sávra a nyilasok után épp a szélsőjobb formált újra jogot — és itt a gond a mai használatával is.

A rovásírással hasonló a helyzet, mintha ugyanaz az ideológia próbálná kisajátítani, miközben eredete és használata gyakorlatilag ismeretlen — nemhogy ősi volta nem bizonyítható, de még az egyes leleteken látható rovásjelek hangértéke sem egyértelmű (ahogyan az sem, hogy egyáltalán magyarul íródtak-e). Ami bizonyosnak mondható: amit ma székely–magyar rovásírásként ismerünk, csak a humanizmus időszakában bukkant föl (így a korábbi leletek értelmezhetetlenek annak alapján); illetve hogy soha nem volt általános használatú, nincs semmilyen nyoma funkcionális alkalmazásának. Ebből a szempontból semmi különös nem történik ma sem: a rovásírásos helységnévtáblák (sajnálatos ideológiai mellékízzel ugyan, de) csak azt mutatják, „van nekünk ilyenünk is”. Túl sokan úgysem olvasgatnak rovásírásos szövegeket (még ha akadnak teljes online kiadványok is), és az is nyilvánvaló, hogy az utazó aligha a rovástábla alapján tudja majd meg, hová is érkezett. (Mindamellett felettébb szórakoztatónak tartom a Rovás.hu oldal Mátrixra hajazó háttérdizájnját.)
 

 
Búza tér, tizennégyes megálló, sárga busz. A bérletem lejárt, rutinosan csúsztatom ujjaimat a dátumra, miközben eloldalgok egy jegyet vevő mögött. Teljesen fölösleges óvatosság. A sofőr nem néz ide, ellenőr évente egyszer jön, és idén már amúgy is volt kettő. Előre nem ülök, az az öregek és gyerekes anyukák helye. Középen a fiatalok, leghátul a cigányok. Nem szereti senki megsérteni a rendet, még akkor sem, ha a járatról esetleg kimarad egy csoport. Ez Onga. Nincsen lázadás, csak marakodás, és csöndes basszamegek néhány felespohár felett. Talán régen is ilyen volt, nem tudom. Nem vagyok ehhez elég idős. Csak azt tudom, hogy most milyen. Az emberek egyszerűek. Hét halmazzal majdnem az egész lakosságot le lehet fedni:

A {13 év alattiak}
B {13<n<25 Miskolcra járók}
C {13<n<16 Ongán bulizók}
D {dolgozók}
E {nyugdíjasok}
F {hungaristák}
G {cigányok}

Durva általánosítás? Bár az lenne. De nem. Megoldóképlet van rájuk, valami nagyon primitív. Mindenkit jellemez egy trend, amiből kiharap egy részt, és úgy tesz, mintha saját maga lenne. Elkurvult Onga. Nem ilyennek mesélték, de ilyennek fogják, mert változtatni? Ugyan. Aki tudna, az inkább profitál, aki meg nem tud, az basszamegezhet, mint én. Bár nincsenek felespoharak.

Az én megállóm. Leszállok, beletörődve az előző gondolatmenetbe lélegzek tovább. (Mert ugyan mit tehetnék?) Itt más a levegő, mint Miskolcon. Talán azért, mert tisztább, de én jobb szeretem arra fogni, hogy az Onga-tábla mögött van.

Azért jó itt lakni (bár élni, azt nem lehet).
 

A Műút júliusi, 2011026-os számát Málik Roland emlékének ajánlja a szerkesztőség — a folyóirat honlapján olvashatóak Roland e lapszámban megjelent versei; a Litera pedig Nyilas Atilla Temetői beszédét közli.
 

 
„Onga néhány kilométerre van Miskolctól, jó a levegő, jó élni ott, nem hiába hívják a helyiek Loszongalesznek, mellette van Szikszó, Szanfranszikszó, ez a környék a keletmagyar nyugatipart. [...] És ha hozzávesszük, hogy Ongától nyugatra van Arnót, Szanarnótió, ami meg a dél, egész csinosan eltájolódunk, bele a lényeg kellős közepébe.”

(Ficsku Pál: Gyerekgyár)
 

 
Egy velem egykorú ongai férfiember (konkrétan évfolyamtársam volt általánosban), valamikor a helyi temetkezési vállalkozó segédjeként dolgozott (vagy talán még most is): ő öltöztette a halottakat és rendezte el a koporsó- és egyéb ravatali díszeket. Egy ilyen alkalommal — ki tudja, milyen okból — elkezdett vetkőzni a holttest mellett, háttal az ajtónak, amelyen belépett a pap, aki pedig a helyzeten nyilván nem kicsit rökönyödve meg, talán emelt hangon kérdezte tőle, hogy ez most ugyan micsoda, mi van már itt. Emberünk megfordult (legalább félmeztelen lehetett), s egyébként is kancsal tekintetével csak ennyit mondott:

— Az van, bátya, hogy megfordult a kereszt.
 

 
József Attila Uram! című versének
felhasználásával

Bánatomnak égő cigarettavégén,
Istenem, hogy nekem megjelentél,
Már nem is fájdalmam parázslik,
Te tündökölsz a tűnő büszkeségen.

Átlátsz, tudom, a bűnök szép ruháján,
Erény rongyán, bátorság öltözékén,
Viselem én őket most is, Uram,
Előtted állva a pályaudvar kövén.

Fekete cipő és bársonynadrág,
Kékcsíkos ing, állított gallér,
Harmincegy év és huzentróger,
Hat óra alvás és fekete kabát.

Hátrafésült, kevés szőke haj
És meghurcolt kék szemek,
Fehér műanyagban feketekávé,
Málhazsák és vibráló messzeség.

Uram, ki küldtél vonat utasának,
Engedd, már lelkem riadót ne fújjon,
Nagyobb csöndben, mint gyertyás
Fényözönben, csak két szót szóljon:

Készen állok.
 

 
Hogy konkrétan hol, arra már, fájdalom, nem emlékszem, csak arra, hogy azon ritka pillanatok egyike volt, amikor bor mellett sikerült hosszabban beszélgetnem Rolanddal.

Annyi minden került szóba, s egyszer csak elmondtam neki, milyen nagy hatással van rám — s persze másokra is — az, ahogyan ő felolvas. Mert Málik Rolandot bizony nemcsak olvasni, de hallgatni is érdemes volt. Ő aggályoskodott kicsit ezen, hogy már benne is felmerült, hogy vajon az, amit ír, érvényes-e nélküle? Mennyit tesz a hangjával hozzá?

Pedig nem kérdés: érvényesek.

Mégis, a hangod nélkül nem lesznek ugyanazok.
 

„És tudod mi a legócskább az egészben? / Hogy nincs az a kísérteties zene.”
Málik Roland (1976–2011): A halál margójára
 

 
Mindig is érdekelt, mi van a hegyen túl. „Hegy” alatt értek szinte bármit. De mi van azon túl? Milyen vidék? Milyen igazság? Milyen világ? Lehetett akár az Onga melletti Halmok, vagy a Bükk mészkőhegyei, a Mátra, a Dunántúli-középhegység, az Alpok, ahová elértem, mindig elfogott a gyomorszorító nyugtalanság, vajon mi van ezen túl?

Egyszer az ongai kertünkben gyomláltam. Nyár volt és nagy meleg, a dudvázás meg nehéz munka, amit csak harcként felfogva tudtam kibírni, szóval teljesen rákattantam, beleszédültem. Nem sokkal később, a derékig érő dudvakatonáktól körbevéve halk dörgést hallottam a mennyből, mintha vihar készülne, felnéztem. Nem, egy repülő volt. Északkeletről tartott délnyugat felé, habfehér csíkot húzott az égen. Felegyenesedtem. Tizenhét éves voltam, és ott, a gyomok között döntöttem el, hogy elmegyek majd egy napon, nagyon messzire, és mellesleg, hogy csinálni akarok az életben valami igazán fontosat, talán azt is, hogy írni fogok. Kívül-belül messze járok, játszani akarok, képzelődni, bámészkodni, ámulni.

Most Ecuadorban ülök, mintegy tizenegyezer kilométernyire Ongától, és ezt írom. Köröttem felhőkbe vesző hegyek. Valami van.
 

 
Olvasom az Ongai Kékdaru, a helyi havilap friss számát, és szembesülök a dermesztő információval: szeptember negyedikén Ongán járt az echte ungarische motorradfahrer wirtschaft, akik szerint „a gumid kopjon, ne a hazád”. A Gój Motorosok Egyesülete Wass Albert emléktúrájának egyik állomását adta az ongai Darvas Közösségi Ház és Múzeum; fogadta őket többek között — a képek tanúsága szerint, lásd 6–7. oldal — a cikket jegyző Takács László (tanár, helytörténész, művelődésszervező) is.

A Gój Motoros Egyesület Wass Albert emlékére egy motoros túrát szervezett, melynek egyik állomása Ongán, a Darvas Közösségi Ház és Múzeum udvara volt. Szeptember 4-én az Onga néveredete emlékműnél — melynek alapköve Erdélyből, Wass Albert szülőhelyéhez közeli Jód-patakból való — vártuk őket és az érdeklődőket egy kis műsorra, koszorúzásra és Wass Albert megemlékezésre. A motoros egyesület tagjai elismerésüket fejezték ki a megtekintett falumúzeum láttán. Az eseményről az Echo Tv is műsort készített.   – T. L. –

Ahelyett, hogy a név értelmezésébe, vagy a mondott társaság ideológiájába belemennék (ijesztő mindkettő), és ahelyett, hogy továbbgondolnám e látogatás és körülményei közvetlen és közvetett jelentéseit, inkább nézzünk meg egy kisfilmet, garantáltan jobban járunk.

 
Most akkor elegánsan elsiklunk ama stikli fölött, mely mellett amúgy nem lehet elmenni, de ezúton is jelzem az illetékeseknek, hogy egy ongai nem felejt...

A mellékelt térkép az 1800-as évek végén készült a második országos katonai felmérés alkalmával, most pedig nyilván elég, ha csak nézegetjük, ízlelgetjük a neveket, s próbáljuk a helyeket, tereptárgyakat beazonosítani. Például a kettőshalom (lásd még: ikercsúcs, Twin Peaks...) miért hallgat a Geszteihegy névre? És hová tűnt a Határhalom, miért van tó a helyén? Mert mondjuk a Bársonyos medrének „kiegyenesítése” vagy épp a tavak nemléte nem meglepő. De milyen településrész fekszik a falu északi részén elkülönülten (amely kissé bele is lóg a ma hetes számmal jelzett bányatóba)?

A két lentebbi képen a korabeli térképre ráhúztuk a Google Earth műholdfelvételét két kontrasztban, böngészgessük, ahogyan ezek forrását is csak ajánlani tudom: a Magyar Levéltári Portálról érhetők el a II. katonai felmérés térképei, összevethetően a mai állapotokkal.

[FRISSÍTÉS 2010. szeptember 27-én: Ez poszt egy versenyen is indult, ám a gyűjtőblogról rövid idő múltán törölték, diszkvalifikálták az indulást, miközben sem a pályázati kiírás pontjait nem sértettem meg, sem egyéb módon nem adtam okot erre. A kiíró „magyarázatát” a kommentek között lehet elolvasni.]
 

 
Ama bűvös p-k gyakorlatilag mindent tudnak, hiszen „három a magyar igazság”: pénz, pina, pálinka. („És egy a ráadás”: politika. Bakker.) Nem viccelek: a faszod bármelyiktől kettéállhat. Képletesen persze, mert hiszen eme mágikus realizmusban fogant, egy időben Ongán is meglehetősen divatos átok szerencsére nem oly könnyen válik valóra, bár a mellékelt kép épp ezt mutatja. Hanem így nézve, azaz metaforikusan értelmezve a dolgot voltaképp mindegy is, hogy férfi-e az illető és rendelkezik-e pénisszel (na tessék, még egy p).

Péndz dógában nem is kell sokat ugrálnunk, nyilván mindenki érti, güzülsz, bazmeg, a pénz miatt, hogy a faszod kettéáll belé’, s ne gondold, hogy ha a bőröd alatt is pénz lenne, akkor nem állna ketté. Az út mellett egyeztetünk vagy csőrös kamionokkal megyünk, egyre megy — és most még nem is azt a horrorfilmbe illő jelenetet vizionáltam, melyben a szerencsétlen, meztelenre vetkőztetett és lekötözött (na jó, legyen: nem teljesen ártatlan) áldozatot előbb szupernők izgatják föl, mi több, közösülnek is vele orálisan, vaginálisan és análisan, ám nem engedik kielégülni, helyette friss és nagy címletű bankók élével hosszában kettémetszik azt az erektált péniszt. Ha őszinte vagyok, olykor még ennél is vadabb filmtervek is születtek pálinkagőztől túlnyomásos fejeinkben az ongai naplementében ülve, és természetesen azt gondoltuk, hogy ettől majd dőlni fog a pénz, sorban áll a pina (esetleg sorban áll a pénz, dől a pina), csak a pálinka marad a régi. Szerencsés esetben például épp az, melybe egyik hősünk édesapja rendszeresen belefőzette még a csizmatalpat is, és amitől — mondanom sem kell, képletesen — tényleg kettéállt.

Volt idő, amikor apám a pálinkafőzdében is dolgozott (merthogy Ongán még szeszfőzde is van, apám meg olykor többfelé is dolgozott egyszerre), néha besegítettem magam is, és az ott szerzett tapasztalataim valódi horrort jelentettek — azóta, hogy láttam, a helyi parasztok mi mindent tesznek a cefrébe, jóval gyanakvóbban fogadok el házipálinkákat. Mert például milyen tanulságos volt látni a cefre rétegzett összetételét felöntéskor: vékony rétegben szőlő, alatta szilva, majd a felétől csak krumpli, zöldborsó és répa szárastul-gyökerestül („Belebasztam, rátettem tíz kiló cukrot, oszt beindult”); vagy épp megtalálni a hónapokkal korábban eltűnt macskát („Ezt kidobom belőle, bazmeg, de öntsed!”). Persze jellemző, hogy csak én lepődtem és rökönyödtem meg ezen, a főzésre délutánra előjegyzett, ám mégis már reggel óta ott várakozó derék férfiak ügyet se vetettek ilyen apróságokra, déltájt pedig, amikor már legalább öt felöntést lefőztek, végképp nem, ekkorra ugyanis a még melegen körbekínált friss pálinkáktól vakrészegek voltak mindannyian. Ami természetesen nem jelentette a kínálgatások felfüggesztését, mint ahogy a koraesti, korántsem diszkrét hányás se („Á, túl forró volt még, azért jött ki, na, tölts csak még egyet, mostanra úgyis lehűlt!”) — és persze a szerelemkedvet sem tompította, mert ha bármelyikük asszonya megjelent ott, talán vacsorát hozva, vagy épp az urát leteremteni, hol is van már reggel óta („Hogy a kurva anyádba bírsz te még mindig itt inni, te szerencsétlen? Oszt a disznókat ki fogja így megetetni?”), a durva metszésű arc is szempillantás alatt megszépült, a legotrombább far is kecsesen ringó fenékké változott, s a férfiak (a férj kivételével persze) mind megjuhászodtak és (a maguk módján) finoman bókoltak a nagyságának. (Másnap hajnal négyre végeztünk az utolsó főzéssel, amikor hazaértem, mindössze egy fél deci Unicumra vágytam volna. Hiába.)

A pináról talán keveset szóltam, hogy a faszom álljon ketté, de közben még eszembe jutott egy talán tetszetősen hangzó, ám mégiscsak ócska hamisbölcsesség: szar az élet, de legalább jó rövid — rövidezzünk hosszan, most van Unicumom is.
 

[SZOLGÁLATI KÖZLEMÉNY: Ha esetleg tetszett a poszt és lájkolnád, akkor azt ne itt tedd meg, hanem a Rövid az élet blogon, ahogy lentebb is üzeni a gépház. Tudom, hogy kissé bonyolultnak tűnik, a faszuk álljon ketté, ha nem oldották meg egyszerűbben.]
 

 
A poszt apropója az ongai új könyve. De erről nem írhatok, természetes elfogultságok miatt.

Inkább megírom, mit is gondoltam az írókról-költőkről nyolcévesen. Bár még nem voltam rendszeres olvasó, az talán egy picit későbbre datálódik, de már megérinthetett valami az olvasással kapcsolatban, mert elmentem az általam később oly sokat látogatott könyvtárba, ahol Janikovszky Évának volt író-olvasó találkozója.

Persze a rengeteg könyvtárlátogatást minimum 1,32-es osztóval kell kezelni, mert ezeknek a látogatásoknak egy kisebb részében az ottfelejtett sapkámért, táskámért, tolltartómért, olvasójegyemért kellett visszamennem. Problémás figura voltam, vagy ahogy felénk mondták: hülyegyerek. Rendszeres könyvtárlátogató lettem. S az, aki egy kicsit is ismeri, hogyan működnek kistelepüléseken a közösségi terek, azok tudják, hogy a könyvtáros néni szinte családtag volt.

Szóval elmentem erre az író-olvasó találkozóra, ahol láthattam Az írót, illetve írónőt. Talán emiatt is gondoltam azt, hogy nekem írnom kell. Itt van ez a misztérium, ő az író, és mi mind, még a felnőttek, is tátott szájjal hallgattuk. Amikor később hétvégenként az Észak-Magyarországban láttam verseket, azt gondoltam, akkor leszek majd igazán költő, ha az én verseim is megjelennek az Északban. Persze mondanom sem kell, azóta megjelentek (boldog idők, amikor még a helyi sajtóban volt költészet) de az a reveláció elmaradt, amitől azt gondolhattam volna: na most már aztán költő-író vagyok.

Mindezt persze csak azért, mert a költő ongainak most megjelent az új kötete.