Mindenekelőtt kezdjük talán azzal, hogy az én Ongám inkább Ongaújfalu. Valószínűleg azért, mert tizennégy éves koromig ott laktam, s csak bejáró voltam. Aztán pedig Ongára költöztem ugyan, de Miskolcra jártam iskolába, ott lettek barátaim, inkább kötődtem oda. (Volt is ebből sértődés, de majd ezt egy másik posztban.) Ennek ellenére mégis egy ongai történettel nyitnék ezen az oldalon.

Néhány napja papírgyűjtés volt a fiam iskolájában, és apuka beült az autóba, bement a munkahelyére és a fölös papírt elszállította az iskolába. Ennek kapcsán jutott eszembe, s meséltem a gyereknek azokról a papír- és vasgyűjtésekről, amelyek Ongához, s a gyerekkoromhoz kötődnek.

Elmeséltem, hogy akkor még minden iskolában volt úttörőcsapat, és voltak őrsök. És a hulladékgyűjtést, a maihoz hasonló versenyszellemben, őrsönként és rajonként, osztályonként értékelték. Egy szép napon összegyűlt a Kincskereső őrs egy előre megbeszélt helyen, és kétkerekű kiskocsit tolva jártuk Ongát utcáról utcára, házról házra. Persze közben előfordult, hogy úttörődalokat énekeltünk. De ki törődött azzal. Egy mikrotársadalom volt az őrs is, a maga leosztott szerepeivel. S mint olyan, természetesen közösség volt, az évi egy-két papír- és vasgyűjtési akció pedig közösségépítő volt.

Azt hiszem, ezt sajnálhatják a gyermekeink, hogy ma már elég, ha apu odahajt az autójával, és meg lehet nyerni a papírgyűjtést. A gyerek erőfeszítése nulla (vagy kevéssel fölötte), a közösségépítő erő pedig kimerül abban, hogy az iskolai alapítvány számlájára befolyik némi pénz. S ha apuka jó helyen dolgozik, esetleg az iskolagyűlésen kihívnak, hogy Te gyűjtötted a legtöbb papírt.