A poszt apropója az ongai új könyve. De erről nem írhatok, természetes elfogultságok miatt.
Inkább megírom, mit is gondoltam az írókról-költőkről nyolcévesen. Bár még nem voltam rendszeres olvasó, az talán egy picit későbbre datálódik, de már megérinthetett valami az olvasással kapcsolatban, mert elmentem az általam később oly sokat látogatott könyvtárba, ahol Janikovszky Évának volt író-olvasó találkozója.
Persze a rengeteg könyvtárlátogatást minimum 1,32-es osztóval kell kezelni, mert ezeknek a látogatásoknak egy kisebb részében az ottfelejtett sapkámért, táskámért, tolltartómért, olvasójegyemért kellett visszamennem. Problémás figura voltam, vagy ahogy felénk mondták: hülyegyerek. Rendszeres könyvtárlátogató lettem. S az, aki egy kicsit is ismeri, hogyan működnek kistelepüléseken a közösségi terek, azok tudják, hogy a könyvtáros néni szinte családtag volt.
Szóval elmentem erre az író-olvasó találkozóra, ahol láthattam Az írót, illetve írónőt. Talán emiatt is gondoltam azt, hogy nekem írnom kell. Itt van ez a misztérium, ő az író, és mi mind, még a felnőttek, is tátott szájjal hallgattuk. Amikor később hétvégenként az Észak-Magyarországban láttam verseket, azt gondoltam, akkor leszek majd igazán költő, ha az én verseim is megjelennek az Északban. Persze mondanom sem kell, azóta megjelentek (boldog idők, amikor még a helyi sajtóban volt költészet) de az a reveláció elmaradt, amitől azt gondolhattam volna: na most már aztán költő-író vagyok.
Mindezt persze csak azért, mert a költő ongainak most megjelent az új kötete.
Utolsó kommentek