Mint Onga hivatalos honlapjának fotógalériájában is láthatjuk, a nagyközség immár nemcsak hogy Trianon-emlékművel bír, de azzal egy napon avatták fel a rovásírásos helységnévtáblákat is — nincs is ezzel semmi gond, pláne egy olyan településen, ahol Árpád-sávos zászlót lenget a szél a Tüzép-telep zászlórúdján. Valahogy mégsem hagy nyugodni a dolog; ezek a történelmi emlékezet hamis, vagy legalábbis jócskán eltorzított, használatukat tekintve nem kis változáson végigment objektumai (és segédegyenesei), konkrétan mai használati értékük zavar.
Trianon, Árpád-sáv, rovásírás: a hazai szélsőjobboldali gondolkodás fundamentumai ezek (néhány más alapelemmel együtt, melyeket a jó ízlés nevében inkább nem sorolnék most elő), s egy egész operett-történelem (értsd: sérelmi politizálás, lila ködös aranykor-mítoszok, fals eredetmondák, ősi kultúrfölény vizionálása) épül rájuk — olykor minden végleten túllőve (és legyen elég csak megemlíteni Friedrich Klára és Szakács Gábor „tanulmányát”, mely néhány különböző, egymással nehezen összhangba hozható rovásírásos leletből vezeti le a Kárpát-medencei magyar kultúra ősiségét 6-7 ezer évre visszamenően, „amelynek során Közép-Európa legjelentősebb újkőkori és rézkori kultúráit hoztuk létre”, sőt e leleteket tekintik a „szkíta–hun–avar–magyar folytonosság” bizonyítéknak is; illetve ad absurdum Grespik László kijelentéseit „a magyar elme, lélek, szellem kivételes volta, kozmikus származása, a magyarok »beválasztottsága«” témájában a kilencszer csavarodó DNS-sel együtt).
Miközben a mi „ősi” Árpád-sávos jelképünk jó esetben is a 12. század végén jelent meg először: Imre király aragóniai felesége családi címerének függőleges osztású vörös-arany pajzsmezőjének magyar párjaként választotta a vízszintes vörös-ezüst sávokat — azaz nemhogy a honfoglaló Árpádhoz, de sem az államalapító Szent Istvánhoz, sem pedig az Árpád-ház uralkodásának első két évszázadához nincs köze. Persze a szimbólumok bárki kezén bármivé alakulhatnak, de mégiscsak beszédes az, hogy az Árpád-sávra a nyilasok után épp a szélsőjobb formált újra jogot — és itt a gond a mai használatával is.
A rovásírással hasonló a helyzet, mintha ugyanaz az ideológia próbálná kisajátítani, miközben eredete és használata gyakorlatilag ismeretlen — nemhogy ősi volta nem bizonyítható, de még az egyes leleteken látható rovásjelek hangértéke sem egyértelmű (ahogyan az sem, hogy egyáltalán magyarul íródtak-e). Ami bizonyosnak mondható: amit ma székely–magyar rovásírásként ismerünk, csak a humanizmus időszakában bukkant föl (így a korábbi leletek értelmezhetetlenek annak alapján); illetve hogy soha nem volt általános használatú, nincs semmilyen nyoma funkcionális alkalmazásának. Ebből a szempontból semmi különös nem történik ma sem: a rovásírásos helységnévtáblák (sajnálatos ideológiai mellékízzel ugyan, de) csak azt mutatják, „van nekünk ilyenünk is”. Túl sokan úgysem olvasgatnak rovásírásos szövegeket (még ha akadnak teljes online kiadványok is), és az is nyilvánvaló, hogy az utazó aligha a rovástábla alapján tudja majd meg, hová is érkezett. (Mindamellett felettébb szórakoztatónak tartom a Rovás.hu oldal Mátrixra hajazó háttérdizájnját.)
Utolsó kommentek