Ongaújfaluban gyerekként az a néhány fa, amelyeket komoly aljnövényzet vett körül — s néha festett, műanyag égbolt feszült fölötte —, feltétlenül erdőnek minősült. Persze ez innen, a Bükk lábától ma már megmosolyogtató.
Mindamellett gyermekkorom játszótere volt az ongaújfalusi kiserdő, tövében a Bársonyos nevű patakkal. (Valójában csatorna, egy hajdani iskolai térképen még azt is láttam, hogy a Bársonyos a Hernádból indul és abba is torkollik.)
Nyáron rengeteg időt töltöttünk ebben az erdőben, hol mindenféle rejtekhelyet, közkeletűbb nevén bunkert építve, hol a magunk — fából, damilból, parafadugóból és gombostűből — készítette horgászbottal a kezünkben, a Bársonyos mellett. Siralmas fogásaink voltak. Nekem nem volt túl nagy szerencsém a horgászattal, így aztán ma sem töltöm vele az időm, de a barátaim sem fogtak tíz centinél nagyobb halat sohasem.
Erdő volt abban az értelemben, hogy rejteket adott, ha arra volt szükség, s erdő volt abban az értelemben is, hogy a gyermeki fantáziát megborzongatta, amikor épp a prérifarkasokról olvastam valamely vadnyugati témájú könyvben, s ha fújt a szél, az erdő közelsége ijesztő volt. De ez ugyanaz az erdő volt, ahol nyáron mi voltunk az urak, tudtuk, melyik ösvény hová vezet, és melyik az a félig fekvő fa, amelyen kéttenyérnyi nagyságú taplógombák nőttek.
Ma már felmérhető, hogy a kiserdőt kitermelni nem érné meg. De néhány éve ott jártam és azt láttam, hogy már rendben tartani sem. Méteres gaz mindenütt, mintha nem is élnének ott gyerekek. Ma már a gyerekek sem ugyanúgy (f)élnek. A Bársonyos megközelíthetetlen, partját senki sem kaszálja. Ilyenkor is úgy gondolom, jobb a gyerekeimnek, hogy nem ott nőnek fel.
Aztán ahogyan elköltöztünk a közeléből — nem egy másik faluba, csak a másik utcába (Ha-ha, Ongaújfaluban minden utcában laktam!) —, valahogy megszűnt létezni, maradt a kerékpár, a haverok, de ez egy másik történet.
Utolsó kommentek