Mindig is érdekelt, mi van a hegyen túl. „Hegy” alatt értek szinte bármit. De mi van azon túl? Milyen vidék? Milyen igazság? Milyen világ? Lehetett akár az Onga melletti Halmok, vagy a Bükk mészkőhegyei, a Mátra, a Dunántúli-középhegység, az Alpok, ahová elértem, mindig elfogott a gyomorszorító nyugtalanság, vajon mi van ezen túl?
Egyszer az ongai kertünkben gyomláltam. Nyár volt és nagy meleg, a dudvázás meg nehéz munka, amit csak harcként felfogva tudtam kibírni, szóval teljesen rákattantam, beleszédültem. Nem sokkal később, a derékig érő dudvakatonáktól körbevéve halk dörgést hallottam a mennyből, mintha vihar készülne, felnéztem. Nem, egy repülő volt. Északkeletről tartott délnyugat felé, habfehér csíkot húzott az égen. Felegyenesedtem. Tizenhét éves voltam, és ott, a gyomok között döntöttem el, hogy elmegyek majd egy napon, nagyon messzire, és mellesleg, hogy csinálni akarok az életben valami igazán fontosat, talán azt is, hogy írni fogok. Kívül-belül messze járok, játszani akarok, képzelődni, bámészkodni, ámulni.
Most Ecuadorban ülök, mintegy tizenegyezer kilométernyire Ongától, és ezt írom. Köröttem felhőkbe vesző hegyek. Valami van.
Utolsó kommentek