Búza tér, tizennégyes megálló, sárga busz. A bérletem lejárt, rutinosan csúsztatom ujjaimat a dátumra, miközben eloldalgok egy jegyet vevő mögött. Teljesen fölösleges óvatosság. A sofőr nem néz ide, ellenőr évente egyszer jön, és idén már amúgy is volt kettő. Előre nem ülök, az az öregek és gyerekes anyukák helye. Középen a fiatalok, leghátul a cigányok. Nem szereti senki megsérteni a rendet, még akkor sem, ha a járatról esetleg kimarad egy csoport. Ez Onga. Nincsen lázadás, csak marakodás, és csöndes basszamegek néhány felespohár felett. Talán régen is ilyen volt, nem tudom. Nem vagyok ehhez elég idős. Csak azt tudom, hogy most milyen. Az emberek egyszerűek. Hét halmazzal majdnem az egész lakosságot le lehet fedni:
A {13 év alattiak}
B {13<n<25 Miskolcra járók}
C {13<n<16 Ongán bulizók}
D {dolgozók}
E {nyugdíjasok}
F {hungaristák}
G {cigányok}
Durva általánosítás? Bár az lenne. De nem. Megoldóképlet van rájuk, valami nagyon primitív. Mindenkit jellemez egy trend, amiből kiharap egy részt, és úgy tesz, mintha saját maga lenne. Elkurvult Onga. Nem ilyennek mesélték, de ilyennek fogják, mert változtatni? Ugyan. Aki tudna, az inkább profitál, aki meg nem tud, az basszamegezhet, mint én. Bár nincsenek felespoharak.
Az én megállóm. Leszállok, beletörődve az előző gondolatmenetbe lélegzek tovább. (Mert ugyan mit tehetnék?) Itt más a levegő, mint Miskolcon. Talán azért, mert tisztább, de én jobb szeretem arra fogni, hogy az Onga-tábla mögött van.
Azért jó itt lakni (bár élni, azt nem lehet).
Utolsó kommentek