Aki valaha is belekóstolt már az ingázók kalandos életébe, az előtt talán nem teljesen ismeretlen az a szorongatott helyzet, amikor egy jó kis városi kocsmában üldögél, poharazgat baráti asztaltársaságban, a hangulat a tetőfokára, ő pedig a mámornak egy feltűnően aktív és szellemes fennsíkjára hág éppen, de — fájdalom! — neki (és senki másnak!) el kell indulnia az utolsó sárgabuszhoz, amely arra hivatott, hogy hazaröpítse őt csöndes kis falujába, alvóvárosába, amihez ebben az izgatott és vidám légkörben az égadta világon semmi, de semmi kedve nincsen.
Néhai ongai ingázóként, nekem sokszor volt „szerencsém” ehhez az áldatlan állapothoz. 22:50 — ez az időpont, az utolsó busz indulásáé, feltétlen reflexszé vált bennem, szerintem örökre. Úgy félórával előtte, a mosdó (és a szituáció) tükrében külső jegyek különös változását tapasztaltam magamon: arcom fakóra vált, orrom megnyúlt, szemembe gonosz disznó-tekintet költözött, hátam meggörbült, heréim kórosan megereszkedtek, és kedélyem rózsája is bizony erős hervadásnak indult. Nem ízlett a bor a számban, a rövid émelyített, afféle „világvége-hangulat” kerített a hatalmába. Magyarul: elszontyolodtam. Persze az utolsó pillanatig húztam-halasztottam a dolgot, és többnyire 22:45-kor kilépve a kocsma ajtaján, otthagyva csapot-papot, lélekszakadva rohantam a buszállomásra, egyre rövidebb utakon, amelyeket azelőtt sose láttam — mégis volt, hogy halált megvető bátorsággal a kifelé forduló busz elé kellett vetnem magam, hogy megálljon és felvegyen.
Nemegyszer előfordult azonban, hogy megmakacsolva magam egy másik lehetőséget választottam. Ez a Felsőzsolcára közlekedő, utolsó 7-es busz volt, ami 23:45-kor, majd’ egy órával később indult a Búza térről. Előtte úgy éreztem, hogy mindenképpen megéri, közben és utólag pedig, hogy soha, de soha többé.
Zsolca Ongával határos, előbb nagyközség, később (1997 júliusától) várossá lett település. A két helység között mintegy 3-4 km a távolság, ami ősszel és téli, holdtalan éjszakákon akár 7-8 km-nek is tűnhet. A Zsolca határában fekvő temető mellett, imádkozva, aztán a város szélén — a telepi kutyák miatt — nesztelenül kellett járni, mint a tolvajnak, de erre legalább még volt kivilágítás. Aztán jött a sűrű sötétség és a senkiföldje. Az út két oldalán szántóföldek, vetések, ritka fák és a csak földöntúli erők otthonaként emlegetett Halmok szegélyezik a hazafelé bolygó, részeg ember útját.
Egyszer úgy gyalogoltam Onga felé a sötét úton, hogy előtte a barátaimmal tekintélyes mennyiségű balatonfelvidéki Cserszegi fűszeres bort ittunk, és hogy nem, egy fél üveggel még maradt is a zsebemben. Beszédes lettem tőle, elszánt és vad. Minden érzékszervem élesre állítódott, a legkisebb neszt is morgásnak hallottam, minden árnyban ellenséges árnyékot láttam, a tarkómra bukó szelet a gonosz simogatásának éreztem, az árokban rothadó növények szaga a halál mocskos bűze volt, és számban a fondorlatos és aljas spirituális félelem íze dagonyázott. Újra és újra meghúztam az üveget, egyre elborultabb elmével róttam a cikk-cakkos utat. Végül megelégeltem, hogy félek, hogy csak lesnek rám, bujkálnak, játszanak velem az általam már-már valóságosnak érzett rossz szellemek, és kabátom szárnyait szétnyitva elüvöltöttem magam:
— Gyertek, egyenként gyertek!!! Most már nem érdekel! Mit bujkáltok, ördög pribékjei? Álljatok elém, egyenként, gyertek!!!
Egy cigány virrasztóének dallama szólt a fejemben, és a véremben szétáradó adrenalinnal vártam (rémülten), hogy jöjjenek. Aztán jobbra az árokban megpillantottam valami sötét árnyat, ami megmozdult, és az utolsó kép, amire emlékszem, hogy teljes erőből futni kezdek a sáros szántáson, egy megtermett bozótos felé.
Másnap az üres borosüveget a mellemhez szorítva ébredtem az ágyamban. Fogalmam nem volt, hogy kerültem haza. A könyökömön és a térdemen csinos sérülések virítottak, és a fürdőszoba tükrében láttam, hogy az arcomon karmolások vannak. Ezután sokáig a 22:50-sel jártam haza.
Utolsó kommentek