HTML

A szervert betöltés közben elkapta a rézfaszú bagoly.
Próbálkozz az oldal frissítésével!

Egy ongai nem felejt...

„Kadmosz a Phókiszba vezető úton hagyta el Delphoit. Találkozott Pelagón király néhány csordásával, s vásárolt tőlük egy tehenet. Az állatnak mindkét oldalon egy-egy fehér, teliholdra emlékeztető folt volt a véknyán. Kadmosz a jószágot kelet felé hajtotta, keresztül egész Boiótián, s mindaddig nem hagyta megpihenni, amíg végül a mai Théba városa helyén össze nem rogyott. Kadmosz ott helyben szobrot emelt Athénének, és az istennő föníciai nevéről elnevezte Ongának.”
(Robert Graves: A görög mítoszok 1., ford. Szíjgyártó László, Európa, Budapest, 19812, 285.)

Utolsó kommentek

  • petyalada: Naggyon jó bazdmeg! :) (2012.08.16. 11:52) A faszod álljon ketté!
  • ezüstujj: Aszittem vers lesz, nem zacskós fűszerreklám. Tudod, milyen lassú a gépem? (2012.08.16. 11:52) Fűszer a csillagokhoz
  • bubastis2: :DD (2011.04.24. 14:52) Feltámadni nehéz
  • adriennfaklya (törölt): Mi történt, Klór? Bár nem láttam Rolandot talán tíz éve, mégis hiányozni fog. A felhőket találta a... (2011.01.31. 15:01) Az ongai elment
  • kabaizoli: Aha. Magyarul: választhattál volna cizelláltabb címet is. :) (2010.09.27. 13:16) A faszod álljon ketté!
  • Utolsó 20

Belharcok

2010.08.01. 07:02 k.kabai l.

 
[...]
— Maradjál már magadnak, kopasz zsír!
— Mi az aranyos kis pöcsöm bajod van, te púlos köcsög?
— Anyáddal szántom fel a hátad, falusi paraszt!
— Kiraklak karéjba a kerítésre, telepi geci!
[...]

(A mozgókép csak illusztráció)
 

Szólj hozzá!

Címkék: harc

Vasember, vastüdő

2010.06.27. 09:36 k.kabai l.

 
Miközben nyilván nem kevés ember akad majd, aki az épelméjűséget kérdőjelezné meg eme kis eset kapcsán, talán lesz olyan is, aki elhiszi, hogy ebben is az ongai habitust fedezhetjük föl.

A történet egészen egyszerű: egy ongai fiatalember évekkel ezelőtt méltatlankodva mesélte, hogy előző éjjel a rendőrjárőr „figyelmeztetésben részesítette” és hazaküldte, miután igazoltatták futás közben. Azt csak kis hatásszünet után tette hozzá, hogy az akkor még szerényebben világított ongai utcákon gázálarcban futott, erősítendő ezzel is a tüdejét (s nem gondolva arra, hogy ezzel a hangszálait is tönkreteheti, mint történt az Gáti Oszkárral) — épp valamilyen versenyre készült. A kiválóan szolgáló és védő járőrök pedig igen helyesen vetették le vele a gázálarcot, bár a hangnem („akurvanyádatképzelszte?!”) talán nem a legmegfelelőbb volt ama a didaktikai cél elérésére, hogy ez a vasembernek készülő ifjú belássa: például egy magányosan élő nyugdíjas néni valószínűleg halálra is rémülhet az éjszakában kivehetetlen maszkban rohanó ember látványától.

Nagyon rég láttam ezt az embert, amikor utoljára, épp egy asztal alatt feküdt részegen, kezei az arcán különös maszkot formáltak.
 

Szólj hozzá!

Címkék: éjszaka rendőr futás gázálarc

Mi az erdő?

2010.06.13. 07:52 kabaizoli

 
Ongaújfaluban gyerekként az a néhány fa, amelyeket komoly aljnövényzet vett körül — s néha festett, műanyag égbolt feszült fölötte —, feltétlenül erdőnek minősült. Persze ez innen, a Bükk lábától ma már megmosolyogtató.

Mindamellett gyermekkorom játszótere volt az ongaújfalusi kiserdő, tövében a Bársonyos nevű patakkal. (Valójában csatorna, egy hajdani iskolai térképen még azt is láttam, hogy a Bársonyos a Hernádból indul és abba is torkollik.)

Nyáron rengeteg időt töltöttünk ebben az erdőben, hol mindenféle rejtekhelyet, közkeletűbb nevén bunkert építve, hol a magunk — fából, damilból, parafadugóból és gombostűből — készítette horgászbottal a kezünkben, a Bársonyos mellett. Siralmas fogásaink voltak. Nekem nem volt túl nagy szerencsém a horgászattal, így aztán ma sem töltöm vele az időm, de a barátaim sem fogtak tíz centinél nagyobb halat sohasem.

Erdő volt abban az értelemben, hogy rejteket adott, ha arra volt szükség, s erdő volt abban az értelemben is, hogy a gyermeki fantáziát megborzongatta, amikor épp a prérifarkasokról olvastam valamely vadnyugati témájú könyvben, s ha fújt a szél, az erdő közelsége ijesztő volt. De ez ugyanaz az erdő volt, ahol nyáron mi voltunk az urak, tudtuk, melyik ösvény hová vezet, és melyik az a félig fekvő fa, amelyen kéttenyérnyi nagyságú taplógombák nőttek.

Ma már felmérhető, hogy a kiserdőt kitermelni nem érné meg. De néhány éve ott jártam és azt láttam, hogy már rendben tartani sem. Méteres gaz mindenütt, mintha nem is élnének ott gyerekek. Ma már a gyerekek sem ugyanúgy (f)élnek. A Bársonyos megközelíthetetlen, partját senki sem kaszálja. Ilyenkor is úgy gondolom, jobb a gyerekeimnek, hogy nem ott nőnek fel.

Aztán ahogyan elköltöztünk a közeléből — nem egy másik faluba, csak a másik utcába (Ha-ha, Ongaújfaluban minden utcában laktam!) —, valahogy megszűnt létezni, maradt a kerékpár, a haverok, de ez egy másik történet.
 

4 komment

Címkék: ég erdő bársonyos középfölde ongaújfalu

Ár

2010.06.09. 20:51 k.kabai l.

 
Nem hiszem, hogy bárkinek különösebb kedve lenne most tréfálkozni. A mellékelt kép Ócsanáloson készült, magáért beszél; és bár onnan is szinte mindenkit kitelepítettek a Hernád és a Vadász-patak áradása miatt, messze nem ott a legrosszabb a helyzet — az Ongával szomszédos települések gyakorlatilag mind nagyon rábasztak az „aranyat érő” májusi esőre.

Nincs más, a legkevesebb, amit az ember tehet, hogy legalább egyszer felhívja a 1749-es számot, s ezzel máris 200 forinttal hozzájárult a segítséghez. És ez igazán nem sok.
 

1 komment

Címkék: árvíz ócsanálos

Egy párbeszéd utolsó mozzanata

2010.05.26. 18:33 k.kabai l.

 
Magából a párbeszédből az utolsó mondaton kívül semmit nem hallottam. A helyszín Miskolc, a Búza téri autóbusz-pályaudvar 14-es kocsiállása, az ongai busz már beállt, szépen fel is nyomakodtak az emberek, a végére maradtam, amennyire lehetett, kívül kerülni a tülekvésen. Két férfi még így is maradt utánam, elmélyülten beszélgettek, és a sofőrnek kellett rájuk szólnia, hogy mostmár indulna, na. Gyorsan elköszöntek egymástól, egyikük felszállt, a másik lent maradt, s miközben a busz ajtói bezáródtak, még felkiáltott:

— És mondd meg anyámnak, hogy megnősültem!
 

1 komment

Címkék: miskolc nősülés búza tér onga

Papír

2010.04.21. 19:27 kabaizoli

 
Mindenekelőtt kezdjük talán azzal, hogy az én Ongám inkább Ongaújfalu. Valószínűleg azért, mert tizennégy éves koromig ott laktam, s csak bejáró voltam. Aztán pedig Ongára költöztem ugyan, de Miskolcra jártam iskolába, ott lettek barátaim, inkább kötődtem oda. (Volt is ebből sértődés, de majd ezt egy másik posztban.) Ennek ellenére mégis egy ongai történettel nyitnék ezen az oldalon.

Néhány napja papírgyűjtés volt a fiam iskolájában, és apuka beült az autóba, bement a munkahelyére és a fölös papírt elszállította az iskolába. Ennek kapcsán jutott eszembe, s meséltem a gyereknek azokról a papír- és vasgyűjtésekről, amelyek Ongához, s a gyerekkoromhoz kötődnek.

Elmeséltem, hogy akkor még minden iskolában volt úttörőcsapat, és voltak őrsök. És a hulladékgyűjtést, a maihoz hasonló versenyszellemben, őrsönként és rajonként, osztályonként értékelték. Egy szép napon összegyűlt a Kincskereső őrs egy előre megbeszélt helyen, és kétkerekű kiskocsit tolva jártuk Ongát utcáról utcára, házról házra. Persze közben előfordult, hogy úttörődalokat énekeltünk. De ki törődött azzal. Egy mikrotársadalom volt az őrs is, a maga leosztott szerepeivel. S mint olyan, természetesen közösség volt, az évi egy-két papír- és vasgyűjtési akció pedig közösségépítő volt.

Azt hiszem, ezt sajnálhatják a gyermekeink, hogy ma már elég, ha apu odahajt az autójával, és meg lehet nyerni a papírgyűjtést. A gyerek erőfeszítése nulla (vagy kevéssel fölötte), a közösségépítő erő pedig kimerül abban, hogy az iskolai alapítvány számlájára befolyik némi pénz. S ha apuka jó helyen dolgozik, esetleg az iskolagyűlésen kihívnak, hogy Te gyűjtötted a legtöbb papírt.
 

7 komment

Címkék: papír onga ongaújfalu

A görhés visszaszól

2010.04.19. 12:49 k.kabai l.

 
A szomszéd falvak lakói előszeretettel nevezik az ongaiakat gúnynevükön görhésnek, különösen élen járnak ebben az ócsanálosiak, akik nyilván az önállótlanságukból fakadó frusztráltságukat vezetik le ezzel (Ócsanálost 1950-ben csatolták közigazgatásilag Ongához). A görhe afféle kukoricalepény, melynek „szegény” formája gyakran volt kenyérpótlék korábban a helyi jobbágyok, zsellérek asztalán.

Merthogy ebben a görhében elvétve volt csak cukor vagy zsír: a vízzel elkevert kukoricalisztet vagy -darát éjszakára állni (dagadni és édesedni) hagyták, majd kemencében sütötték ki — valóban kenyérpótlék volt ez, s nem desszert, mint a mátraderecskei Kismagdi gazdaaszony receptjében: A kukorica darábú főzzíl hideg vízbe olyat, mintha tejbegrízt főzné. Tegyí belíje sót, kristálycukrot, oszt jú sűrűre főzzed.
Zsírral kennyé meg egy tepsit, az ódalát is.
Ha megfűtt a gríz, keverjé belé egy csomag sütőport, ha még nem elíggé ídes, ízesiccsed meg. Öncsed az egíszet a tepsibe, és sütőbe süssed meg, mint a süteményeket. Ha kihűlt, akko szeljed csak fel.
Tálaláskor tegyí melléje egy kis lekvárt.
A vendég elejibe tegyí egy pohárka savanykás mátraalji borocskát.
Szerencsés az, aki már csak így emlékszik a görhére, nem úgy, mint például a szüleim emlékeztek a barna (fekete-)kenyérre.

Amúgy meg, édes öcsém, görhés a kurva anyád, hogy egy több évvel ezelőtti ongai terepmunka egyik gyűjtését idézzem.
 

Szólj hozzá!

Címkék: recept onga görhe ócsanálos

Festett, műanyag égbolt

2010.04.15. 14:52 k.kabai l.

 
— nem Középföldén, hanem az ongaújfalusi kiserdő fölött


 

Szólj hozzá!

Címkék: ég középfölde ongaújfalu

Éjszakai rohanás

2010.04.08. 15:55 Rolandito

 
Aki valaha is belekóstolt már az ingázók kalandos életébe, az előtt talán nem teljesen ismeretlen az a szorongatott helyzet, amikor egy jó kis városi kocsmában üldögél, poharazgat baráti asztaltársaságban, a hangulat a tetőfokára, ő pedig a mámornak egy feltűnően aktív és szellemes fennsíkjára hág éppen, de — fájdalom! — neki (és senki másnak!) el kell indulnia az utolsó sárgabuszhoz, amely arra hivatott, hogy hazaröpítse őt csöndes kis falujába, alvóvárosába, amihez ebben az izgatott és vidám légkörben az égadta világon semmi, de semmi kedve nincsen.

Néhai ongai ingázóként, nekem sokszor volt „szerencsém” ehhez az áldatlan állapothoz. 22:50 — ez az időpont, az utolsó busz indulásáé, feltétlen reflexszé vált bennem, szerintem örökre. Úgy félórával előtte, a mosdó (és a szituáció) tükrében külső jegyek különös változását tapasztaltam magamon: arcom fakóra vált, orrom megnyúlt, szemembe gonosz disznó-tekintet költözött, hátam meggörbült, heréim kórosan megereszkedtek, és kedélyem rózsája is bizony erős hervadásnak indult. Nem ízlett a bor a számban, a rövid émelyített, afféle „világvége-hangulat” kerített a hatalmába. Magyarul: elszontyolodtam. Persze az utolsó pillanatig húztam-halasztottam a dolgot, és többnyire 22:45-kor kilépve a kocsma ajtaján, otthagyva csapot-papot, lélekszakadva rohantam a buszállomásra, egyre rövidebb utakon, amelyeket azelőtt sose láttam — mégis volt, hogy halált megvető bátorsággal a kifelé forduló busz elé kellett vetnem magam, hogy megálljon és felvegyen.

Nemegyszer előfordult azonban, hogy megmakacsolva magam egy másik lehetőséget választottam. Ez a Felsőzsolcára közlekedő, utolsó 7-es busz volt, ami 23:45-kor, majd’ egy órával később indult a Búza térről. Előtte úgy éreztem, hogy mindenképpen megéri, közben és utólag pedig, hogy soha, de soha többé.

Zsolca Ongával határos, előbb nagyközség, később (1997 júliusától) várossá lett település. A két helység között mintegy 3-4 km a távolság, ami ősszel és téli, holdtalan éjszakákon akár 7-8 km-nek is tűnhet. A Zsolca határában fekvő temető mellett, imádkozva, aztán a város szélén — a telepi kutyák miatt — nesztelenül kellett járni, mint a tolvajnak, de erre legalább még volt kivilágítás. Aztán jött a sűrű sötétség és a senkiföldje. Az út két oldalán szántóföldek, vetések, ritka fák és a csak földöntúli erők otthonaként emlegetett Halmok szegélyezik a hazafelé bolygó, részeg ember útját.

 Egyszer úgy gyalogoltam Onga felé a sötét úton, hogy előtte a barátaimmal tekintélyes mennyiségű balatonfelvidéki Cserszegi fűszeres bort ittunk, és hogy nem, egy fél üveggel még maradt is a zsebemben. Beszédes lettem tőle, elszánt és vad. Minden érzékszervem élesre állítódott, a legkisebb neszt is morgásnak hallottam, minden árnyban ellenséges árnyékot láttam, a tarkómra bukó szelet a gonosz simogatásának éreztem, az árokban rothadó növények szaga a halál mocskos bűze volt, és számban a fondorlatos és aljas spirituális félelem íze dagonyázott. Újra és újra meghúztam az üveget, egyre elborultabb elmével róttam a cikk-cakkos utat. Végül megelégeltem, hogy félek, hogy csak lesnek rám, bujkálnak, játszanak velem az általam már-már valóságosnak érzett rossz szellemek, és kabátom szárnyait szétnyitva elüvöltöttem magam:
— Gyertek, egyenként gyertek!!! Most már nem érdekel! Mit bujkáltok, ördög pribékjei? Álljatok elém, egyenként, gyertek!!!

Egy cigány virrasztóének dallama szólt a fejemben, és a véremben szétáradó adrenalinnal vártam (rémülten), hogy jöjjenek. Aztán jobbra az árokban megpillantottam valami sötét árnyat, ami megmozdult, és az utolsó kép, amire emlékszem, hogy teljes erőből futni kezdek a sáros szántáson, egy megtermett bozótos felé.

Másnap az üres borosüveget a mellemhez szorítva ébredtem az ágyamban. Fogalmam nem volt, hogy kerültem haza. A könyökömön és a térdemen csinos sérülések virítottak, és a fürdőszoba tükrében láttam, hogy az arcomon karmolások vannak. Ezután sokáig a 22:50-sel jártam haza.
 

Szólj hozzá!

Címkék: alkohol éjszaka miskolc heroizmus felsőzsolca onga

Vízbevető hétfő

2010.04.05. 15:18 k.kabai l.

 
Végtelenül bölcs lehet az, aki pontosan meg tudja mondani, hogyan lett a feltámadásra emlékező ünneppel azonos időpontba szintetizált, „pogány” eredetű, a termékenységkultuszból eredeztethető locsolkodás hagyományából a gyermekkorúak számára az anyagi javak, a felnőtt férfiaknak pedig a minél gyorsabb és alaposabb, de egyszersmind legális (sőt már-már el is várt) berúgás hajszolása.

Bár Ongán is nagy hagyománya volt a falu szinte összes háza végigjárásának, magam már gyerekkoromban sem igen vettem részt ilyesmiben, épp elég volt a kötelező körök lefutása a rokonlátogatások során. Később pedig már ezt is erősen hanyagoltam, ám mindig valami dermesztő érzéssel vegyes csodálkozással tekintettem az elszánt ongai fiatalokra, akik halált megvető bátorsággal vágtak neki kora reggel az útnak, mely során végigjárták mindegyik helyben élő valahavolt tanárnőjüket, volt osztálytársukat, szerelmeiket (a korábbi alkalmi szeretőket érthető okokból nem keresték föl). Eme „nagy” hétfő utolsó stációja mindig a „központ”, a Fa (hivatalos nevén: Vermek) kocsma volt (persze csak a Muskátliban tett, szintén „kötelező” látogatás, kölni- és porhintés után), ahol aztán — az erősen korrodált zakókat levetve, felszabadultan gyűrve a nyakkendőket az élre vasalt, húgyfoltos öltönynadrágok zsebébe — le lehetett kerekíteni a történések ilyen-olyan éleit; és itt már nem is a gyűjtött forintocskák, hanem az út közben tett sértő vagy épp hízelkedő megjegyzések, valamint egyes vitát érdemlő hölgyemények minőségi és mennyiségi kérdései jöhettek számításba. Idáig elérve a fogyasztás sem lehetett kérdéses, és voltaképp könnyen kiszámítható is volt ennek praxisa: a látogatások során mutatott aktivitás (hétköznapi szóhasználatban: mohóság), és a belső zsebekbe kötelezően elhelyezett laposüvegek tartalmi viszonyai fordítottan aránylottak a helyben fogyasztás mutatóihoz, vagyis konkrétan mindenki részegen érkezett, és belátva, hogy azért még mindig nem rúgott be kellőképp, igyekezett a megkezdett dolgot befejezni. Ez akár odáig is vezethetett, természetesen, hogy egyesek úgy döntöttek este tíz körül, a korábbi alkalmi szeretőt mégiscsak meg kell locsolni, mindenféle értelemben persze. Ez utóbbi eredményeiről nincs, mert nem is lehet pontos és hitelt érdemlő adat, legfeljebb csak ködös, nosztagiával és irigységgel elegy elképzelés — nem úgy, mint a másnapi állapotokról, amikor az ember leginkább vízbe vetné magát.

1999 húsvét hétfőjén, délelőtt kilenc tájt láttam egy férfit Ongán, makulátlan öltönyében fészkelődött a szomjúság fájdalma, mint a félsz: épp kidobták a vasútállomáshoz legközelebbi kocsmából (melynek neve beszél: Köcsög), mert annyira részeg volt, hogy már megszólalni se nagyon bírt. Bicskában feküdt keresztbe a kerítésen, s úgy próbálta kölnisüvegét kibontani, nyilván a belsőleges felhasználás célzatával, ám ahogy az üveg kiesett kezéből és összetört a betonjárdán, halkan sírni, majd jajveszékelni kezdett. Mélyen átéreztem e szomorú férfi kínjait. Tíz perccel később, amikor ismét arra haladtam el, már csak arra volt leginkább kíváncsi az árokban ölelgetve biciklijét (és útbaigazításomat el nem fogadva), hogy ugyan merre is kell Ongára menni.
 

Szólj hozzá!

Címkék: húsvét alkohol fa kerékpár hétfő onga

(Egy) (kettős) visszatekintés

2010.04.02. 07:28 k.kabai l.

 
Elindítva a Google Earth, csak ámulok a fényben ingó, pazarul kivehető Ongán, és mint Esterházy giccsbe hajló fordulata a Javított kiadásban, k, k, k — majd újfent az ámulat, minek is jártam fénykorában, s mit veszítettem el végérvényesen.

Ilyenek mennek, meg hogy bassza meg, Kabai fiam, maga nem tud élni, de ha megpróbál, az sem jobb, elmar mindenkit maga mellől, maga egy faszfej, drága barátom, és ne mentegetőzzön, ne bújjon cinizmusa mögé, önsajnálata mögé meg végképp ne; egészen szánalmas ilyenkor, tudja? Persze hogy tudja, ezért kerüli egyre sikeresebben az ilyen helyzeteket. Ámuljon csak a fényben ingó Ongán, legyen szerelmes vagy ne legyen szerelmes (mindkettőt megbánja), és inkább kattintson, van még Onga Japánban és Gabonban is.

(20082009)
 

2 komment

Címkék: onga

Télvégi sorok

2010.03.29. 12:24 Rolandito

 
Egy ongai nem felejt.

Én, a bevándorló (vagy kivándorló?)
ki nem is ocsúdhattam, és
megzavarodtam a ködben ingó Ongán,
és leszálltam (Miskolcon)
a bűnöknek csillogó, hideg
és sötét városába;
botorkáltam az alkoholnak,
a bujaságnak, hazugságoknak,
és még ki tudja miknek
csámpakövein;
ki bort ittam, és söröket prédikáltam
francia pezsgővel kabátzsebemben
botorkálva a bűnön át
valami jó felé —

én, az ongai nem felejtem,
aki egyszer, egyetlenegyszer,
csak egy alkalommal kimondta,
megsúgta, elfütyülte,
vagy csak gondolta:
„Te nem vagy rossz”, hogy:
„Jó volt együtt ténferegni két napot”
s hogy: „Inni szeretet.”

Én itt messze
nem felejtek,
s így köttetnek
régi barátságok.
 

Szólj hozzá!

Címkék: alkohol miskolc onga

Heroizmus

2010.03.26. 11:58 k.kabai l.

 
Egy ongai nem felejt. Egy ongai nem viccel, nem szarakodik. Ha fázik, és nincs pénze tüzelőre, s arra kényszerül, hogy rekviráljon, hát nem aprózza el: mer nagyot álmodni.


 

Napok óta a fentebbi képen és a kapcsolódó rendőrségi híren röhög az ország egyik fele, a másik fele meg „cigánybűnözést” emleget — a szánalmas hülyéi...

De mintha abba senki nem gondolna bele, hogy milyen elszántság kell ahhoz, hogy ne holmi karvastagságú ágakat szerezzen az ember, hanem heroikus küzdelem árán elhelyezze kerékpárján ezt a mázsás farönköt, s elinduljon vele.


 

Nos, nagyjából ilyen (is) egy ongai: nem riad meg semmitől, odateszi magát — nekem mondjuk ez a Twin Peaks-beli kép vágott be azonnal. (És arról, hogy Onga ezen kívül még miért is a magyar Twin Peaks, hogy a kettőshalmoknál minden bizonnyal kileng az iránytű, vagy hogy nem érdemes elindulni Ongára „csak úgy” emberkedni, a folytatásokban.)
 

4 komment

Címkék: kerékpár twin peaks heroizmus rekvirál onga